Anyák (és apák) napja az iskolában. A három éve elvált Péter kicsit szorongva ül a sok párosan érkezett szülő között. Azért szorong, mert a kilenc éves fia, Márk is nemsokára sorra kerül a verssel, amit állítólag hetek óta gyakorol otthon a tükör előtt, hogy „gond nélkül” menjen. És itt a gondot most nem az elfelejtett sor vagy a rossz hangsúly jelentené.
Nem sokkal azután, hogy Péter elköltözött hazulról, Márk fura szokást vett fel. Van, hogy percekig egyfolytában pislog, mintha kacsintgatna, és rángatja a száját. Ha valamiért ideges, izgul, akkor még erőteljesebben megjelenik ez a rángatózás.
Az édesanyja szerint, mivel Márk a válás óta csinálja ezt, csakis az lehet az oka, hogy érzelmileg nem tudja feldolgozni a család széthullása okozta fájdalmat. Meg is mondta Péternek, hogy az ő hibája, hogy Márk ezt csinálja.
– Ha nem hagytál volna el minket azért a nőért… – hajtogatja.
Péter pedig bűntudatot érez.
Szőke, törékeny kisfiú áll a dobogó közepén, mögötte a kopott, zöld táblán halványan még látszik egy számtanpélda nyoma. Két kezével a nadrágja szélét szorongatja, kimeresztett szemmel bámul a közönség feje fölé. Nem mer belenézni senki szemébe. Megköszörüli a torkát, és kimondja az első sort. Aztán kimondja még egyszer. Aztán hirtelen pislogni kezd. A harmadik sornál tart, hadar, minél hamarabb túl akar lenni az egészen. Most már a szája is furákat rándul, sőt, a feje is követi a mozdulatot, mintha folyton hátra akarna nézni.
Péter elfehéredik, hangtalanul tátog a fia felé:
– Ne! Márk, ne csináld! Hagyd ezt abba!
Márk az apja tekintetébe kapaszkodik, minden erejével azon van, hogy megakadályozza a rángást, de képtelen. Az utolsó sor könnyekbe fullad. Bár most vissza kéne állnia az oldalt sorakozó gyerekek közé, de nem tud, odaszalad az apjához, a nyakába csimpaszkodik és zokog.
– Nem akartam, apu, ne haragudj – mondja.
Az osztályban néma csend. A tanítónő menti meg a helyzetet, bejelenti, hogy most mindenki odamehet az itt lévő szülőhöz és átadhatja a virágot. Az összes gyerek mosolyog, csak Márk sír. Péternek pedig majdnem megszakad a szíve, amiért ezt tette a fiával. De már késő…
Pedig Péter egyáltalán nem hibás abban, ami Márkkal történik. Az akaratlan, ismétlődő mozgást, más néven tic-et nem érzelmi probléma, trauma okozza. Ez egy neuropszichiátriai betegség, amelynek a tüneteit először egy XIX. századi francia neurológus, Georges Tourette írta le, azóta nevezik Tourette szindrómának (TS).
A TS első tünetei a legtöbb esetben a mozgásos tic-ek, főleg az arcon, leggyakrabban pislogás formájában jelentkeznek. Az arcon megjelenő (faciális) tic lehet még orrhúzogatás és grimaszolás, szemforgatás. Idővel ezekhez más mozgásos (motoros) tic-ek is társulhatnak, mint fejrángatás, nyakcsavargatás, lábdobogás, testgörbítgetés vagy testhajlítgatás. A TS-páciensek akaratlanul adhatnak ki furcsa hangokat, szavakat és kifejezéseket ismételgethetnek, előfordul, hogy a torkukat köszörülgetik vagy köhécselnek, szipákolnak vagy morognak, felkiabálnak, akár obszcén szavakat is.
A TS tünetei gyermekkorban, leggyakrabban 6-7 évesen jelentkeznek először, és 10-12 éves korban a legerősebbek. A serdülőkor végével általában spontán abbamaradnak, de előfordul, hogy még inkább rosszabbodnak. Férfiaknál 3-4-szer olyan gyakori, mint nőknél.
Nem határozható meg a kiváltó ok
Bár a TS okát még nem ismerik, számos kutatás szól amellett, hogy a betegség hátterében az ingerület átvitelben szerepet játszó u. n. neurotranszmitterek agyi anyagcseréjét befolyásoló gén, vagy gének rendellenessége rejlik. A TS kialakulásában legtöbbet vizsgált neurotranszmitterek a dopamin, a szerotonin és a norepinephrin.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a betegséget gyakran későn, jóval a tünetek megjelenése után diagnosztizálják, hiszen az orvosok között ez a betegség gyakran nem eléggé ismert. A magatartási problémákat és a tic-eket sok esetben félremagyarázzák, nem ismerik fel eléggé a gyerekek sajátos problémáit az iskolában, a családban, de sokszor még az orvosi rendelőkben sem.
Nem nevelési hiányosság áll a háttérben
A környezet gyakran pszichológiai problémának tulajdonítja a tüneteket, és ez adott esetben elmagányosodáshoz, kitaszítottsághoz vezethet. Fontos tudatosítani, hogy a betegség nem nevelési hiba vagy érzelmi konfliktus következménye, melyért bárki is felelőssé tehető. A tünetek súlyosságának hullámzása és az a tény, hogy a beteg átmenetileg képes elnyomni a tünetet, azt eredményezheti, hogy az orvos a vizsgálat alapján akár megkérdőjelezi a hozzátartozó által vázolt jelenségek valódiságát. Ez természetesen tovább nehezítheti a diagnózis felállítását.
Forrás:http://www.nana.hu
